Lakner Tamás Keresztény Béla Rozs Tamás Fenyvesi Béla

LAJDI TAMÁS

Utolsó módosítás: 2012. április 8. 10:24

1956. január 14. (Mohács) – 2007. november 30. (Nürnberg)

Lajdi Tamás a Szélkiáltó tagja volt 1976-tól 1982-ig. Az alább következő sorokat 2006 végén és 2007 elején Ő írta nekem Nürnbergből, a Szélkiáltó együttes történetét feldolgozó szakdolgozatom anyaggyűjtése idején, a vele email-ben készült interjúk alkalmából.
A szerkesztés során a személyes, nem a nyilvánosságnak szánt részeket a szövegekből kihagytam.

Fenyvesi Béla
Szélkiáltó együttes
2007. december 4-én

1956. január 14-én születtem Mohácson. Édesanyám tanárnő, édesapám az Állami Biztosító üzletkötője volt. Az általános iskolát az egyik mohácsi iskola zenei tagozatán végeztem, választott hangszerem a violoncselló lett. Emellett már az első osztályban furulyázni tanultunk. A Gimnáziumot az Esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnázium diákjaként végeztem el, ahol is 1974-ben érettségit kaptam.

[…]

A következő tanévet Mohácson mint képesítés nélküli tanár kezdtem el az ottani szakmunkásképzőben, mert nem vettek fel a Keszthelyi Mezőgazdasági Főiskolára halbiológusnak. (Ezt törekvésemet a mai napig nem egészen értem. Talán a mohácsi Duna part közelsége és a halászokkal való gyerekkori barátságom, hogy megengedték, elkísérhetem őket a munkájuk során a vizekre, volt a motiváció?)
Az 1975-76-os tanévben már levelezős főiskolai hallgató voltam Pécsett. Innen Tillai Aurél személyes közbenjárására, és Gergely atyánk hátszelével aztán az 1976-77-es tanévre átevickélhettem a nappali tagozatra. Így 1976 szeptemberében találkoztunk először az ének tanszéken.
Itt ismerkedtem meg a Szélkiáltóval is, melynek – emlékezetem szerint – 1976 őszétől tagja lettem oly módon, hogy Fenyvesi Béla és Lakner Tamás a zenetanszék folyosóján fülön fogtak és megkérdeztek, hogy szívesen zenélnék-e velük együtt a Szélkiáltóban? A felkérés nagyon megtisztelő volt, s a határozott igen után azonnal elkezdtük a közös próbákat. Sosem felejtem el Fenyvesi Béla első mondatát, amikor első alkalommal megszólalt együtt Lakner Tamás hegedűje és az én csellóm: Végre van a Szélkiáltónak vonóskara!

[…]

Az első – a számomra bemutatkozó – koncertet néhány hónappal később tartottuk az akkor C-épületként nyilvántartott új főiskolai szárny tetején. Emlékszem, hogy nagy sikerünk volt.

[…]

A zenei alapélményt annak idején a Kaláka és Sebő Ferenc adták, de engem nagyon megragadott a hetvenes évek közepén megismert olasz Angelo Branduardi és Francesco de Gregori igényes, csodaszép zenéje is, valamint állandó inspirációt jelentett számomra a táncházmozgalom kapcsán ismertté vált magyar, s főképpen a csángó, valamint a délszláv világ gyermekkorom, szinte születésem óta a fülemben csengő dalvilága.

[…]

Minden zene alapja – miként általában a kultúráé – a kultusz, s amely kultúra leszakad erről a gyökérzetről, az lényegét veszti, s miként a kultusz minden szakrális megmozdulásában immár a kőkorok előtti időktől, tehát a mintegy 12-15.000 évvel ezelőtt oldódó utolsó jégkorszak utántól kezdve kultikus/szakrális megnyilvánulásiban egyértelműen igen nagy fontosságot tulajdonított a hangszeres zenével kísért recitativo-nak, mely később a gregoriánban csúcsosodott ki, egyértelmű a válasz: Igen, a megzenésített versekre igenis hatalmas szükség van.
[…] az ember elemi lelki alkatának az érzetek összekapcsolása alapvonása, ezért mindenki, aki igényes versmegzenésítéssel szól az emberekhez, ahogy ezt a Szélkiáltó teszi, mindenképpen az emberi psziché s intelligens emberi figyelem komplexitás utáni elemi igényét fejezi ki, mely egy szobába lépve, nem ágyat, asztalt, székeket, szekrényt, festményt, dísztárgyakat lát, hanem egy ízlésesen, vagy éppen ízléstelenül berendezett otthont.

[…]

Az együttes – számomra – sikeres évei azok voltak, amikor négyen zenéltünk együtt Lakner Tamással, Fenyvesi Bélával és Takaró Mihállyal.
Nekem nagy törést jelentett Takaró távozása a Szélkiáltóból, mert úgy éreztem, hogy valamiféle „alaprend” bomlott meg, s ezután az én távozásomig már nem volt az együttes ugyanaz, mint előtte.
Az új tagok felvételével […] aztán természetesen felállt egy nagyon jó csapat, amely a diákévek amatőrizmusa után valódi profi formációvá vált. Mindig örömmel gondolok a régi időkre, de az „igazi” Szélkiáltó, érzelmileg bármennyire is kötődöm a szép emlékekhez, a Keresztény Bélával, Rozzsal és Jocóval kiegészült formáció volt.

[…]

Nagyon fontos volt Sólyom Katalin támogató és szeretetteli jelenléte is az együttes életében, hiszen az Ő föllépése növelte a zenei igényességet a szerzőkben, egyengette az együttes útját a siker felé és felkérésére számos olyan zene született, melyek valódi sikert hoztak.
Nem beszélve arról, hogy segítségével lépett először színházi keretek közt pódiumra az együttes. A József Attila-összeállítás számomra komoly fordulópontot jelentett, hiszen itt mutatkozott meg az együttesben először, hogy profi teljesítményre is alkalmas csapatról van szó

[…]

Természetesen egzisztenciális szempontból fontos volt számomra az együttes tagjának lenni, s most nem elsősorban a gázsikra gondolok, bár ezek a megélhetésemnek fontos részét képezték, hanem a sikerélményre, az elismertségre, a felénk áradó általános szimpátiára, melyet az együttes tagjaként kaptam. Egész máig tartó életem során, s főként tanári működésem alatt sokat segített nekem az, hogy a többszáz fellépés nyomán mindig biztonsággal léptem pódiumra, pl. előadásokat tartani. Így elmondhatom, hogy az együttesi tagság számomra személyiségformáló erőt képviselt.

[…]

Legszebb emlékem az első koncertünk volt, s a legrosszabb az utolsó.
Bár személyiségem alapja, hogy nehezen búcsúzom, ha a kapun kívül vagyok, általában nem bánom azt, amit magam mögött hagytam. Így volt ez a Szélkiáltóval is.
Mindig szeretettel és mély barátsággal gondolok vissza mindnyájatokra, nagy örömöt jelentenek számomra az ötévenkénti meghívások, de a nosztalgiázás, a „hogy lett volna, ha…” nem nagyon foglalkoztat.
Számomra az ember sorsát egy felsőbb akarat szeretetteljes befolyása is alakítja, s én igyekszem erre az akaratra hangolódva élni.

[…]

1980 őszén bevonultam katonának, 1982-ben pedig kiléptem a Szélkiáltóból. Ennek legfőbb oka a Pécsről való végleges távozásom volt, mely mögött szeretett szülővárosom, Mohács vonzása állt. Ez a döntés aztán az ugyanebben az évben történt családalapításommal véglegessé vált, hiszen világ életemben számomra a család volt a legszentebb gondolat, s emellett nyilvánvalóan nem láttam lehetőséget a további szereplésre.
Ezekben az években különböző mohácsi iskolákban tanárként dolgoztam, egészen addig, amíg a kommunista rezsim helyi képviselőivel oly mértékben meggyűlt a bajom, hogy a nyolcvanas évek második felében egyre inkább felvetődött a kérdés, hogy feltétlenül Magyarországon kell-e maradnunk? 1987-re már biztossá vált, hogy fekete listán vagyok, s családom egyetértésével úgy döntöttünk, elhagyjuk az országot.
1988. június 21-én […] nyugatnak vettük utunkat egy rozzant Skodával, egy síró kislánnyal, két bőrönd ruhával és néhány láda könyvvel. Utunk végcélja […] Nürnberg volt, ahol egy évi lágerezés után – mely külön színt jelentett életünkben – új otthont, új életet alapítottunk.
Itt feleségemmel együtt a Regensburgi Egyetem főiskolai tagozatán […] egyéves kurzuson képeztek át minket az elektromos adatfeldolgozás számára alkalmazható organizátorrá, valamint programozóvá. Mivel sem az üzleti élet, sem pedig a komputer világa nem nagyon érdekelt, az ekkor már hallomásból ismert, Nürnbergtől mintegy 60 km-re, az oberpfalz-i hegyek közt fekvő Kastl-i Európai Magyar Gimnáziumba adtam be pályázatomat, ahová fel is vettek, s ahol egészen 2000 nyaráig mint a kollégium igazgatója dolgoztam.
1999-ben sajnálatos módon megbetegedtem, s ennek következményeként 2000-ben búcsút intettem a […] kollégiumnak, melynek az oberpfalz-i falucska, Kastl csodálatos bencés várkolostora adott szállást. (Ez az intézmény az idén, 2006-ban végleg bezárta kapuit.)
Azóta nyugdíjasként élek, s mivel időmből végre futja, régi vesszőparipámnak élhetek, a magyarságkutatásnak. Azóta négy tanulmányom jelent meg e téren Magyarországon. […] Az ötödiken most dolgozom, mely a magyar szabadságvágynak a magyar irodalomtörténeten végigvonuló gerincét kívánja végigtapogatni a fellelhető kezdetektől napjainkig, s minden ezzel a kérdéskörrel kapcsolatos témát is fel kíván ölelni.
Zenével csak annyiban foglalkozom, hogy az itthon töltött évek alatt szomszédaim felháborodott tiltakozása ellenére megtanultam különböző, ritka fafúvós hangszereken játszani, amilyen a tilinkó, a kettős furulya, valamint a csángó és a török kaval, töröksíp stb. Most egy szintén török eredetű, „kabak kemane” nevű, aprócska húzós-vonóst próbálok több-kevesebb sikerrel megszelídíteni, amelynek állása sokban emlékeztet a csellóéra, melyet már kb. 20 éve nem vettem a kezembe.

[…]

Annak idején, még a megfelelően vastag „pofabőr” réteg nélkül, ami azóta az én képes felemen is kialakult, azt hiszem, mindannyian meglehetősen individualisták voltunk. […] A fejlődés lényege éppen az, hogy a rossz tulajdonságok idejében kidomborodjanak, s aztán az ember lefarigcsálja magáról azokat. Rajtam van még mit farigcsálni, bár a személyes sorsom elég sokat elvégzett akaratomon kívül is ebből a munkából. Mindenesetre sértődöttségről, megbántottságról, pláne ennyi idő után nem beszélhetünk. A Szélkiáltó múltja olyan, amilyen, a lényeg, hogy távozásom után sikerre vittétek az együttest, s habár tudom, hogy a hosszú együttlétek és utazások nem a barátságot erősítik, a belső problémákból kifelé nem látszik semmi. Tisztelet és szeretet övezi a csapatot.
Hogy én nem futottam be különösebb „karriert” mint versmegzenésítő, az nem csoda. Számomra a zenepedagógia abban a formában, ahogy az öregek minket a főiskolán oktattak, sosem jelentett sokat. Én annak idején az irodalom és nyelv mellé választottam ki az ének-zenét mint kényszerpályát, s mindmáig nem sírom vizesre éjjel a párnámat, hogy nem kell ezzel foglalkoznom.
Azért mindig volt közöm hozzá, és a szálat sosem engedtem el igazán. Mindössze egy évig voltam énektanár, s az is még a kezdet kezdetén. Igaz, mivel akkori diákjaim még ma is szeretettel tartják velem a kapcsolatot, valószínűleg véletlenül valamit nagyon jól csinálhattam.
Hála Istennek, az idő kiérlelte számomra is azt a területet, ahol a magam módján alkothatok, ahol szívesen hallgatnak és olvasnak a hozzám hasonlóak, s megtaláltam a magam útját, amelynek legelején a Szélkiáltó egzisztenciálisan sokat segített. Akkor voltam a tagja, amikor erre szükségem volt a személyiségfejlődésem során, s akkor ért véget ebbeli történetem, amikor már nem fölfelé hajtó erőt képviselt az életemben, hanem kiüresedett, tartalmatlan foglalkozást.
Volt, ahogy volt, én ma is szeretettel és barátsággal gondolok mindnyájatokra.

[…]

Én azokban az időkben, nemrég volt ferences diákként és a zsidó-kereszténység elvakult és feltételek nélküli, sokszor egy kissé érthetetlen szeretetkultuszától „megmételyezve” minden „világi” közeledést úgy fogadtam, ahogy jött. […] Ma már közelebb állok az igazsághoz, tisztán látom az emberi jelenség komplexitását. Az öregedés, nevezzük inkább irodalmiasan „korosodásnak”, azt hiszem abból áll, hogy az ember a távozó generációk miatt elszenvedett emberi veszteségek fölött egyre inkább bezáródik a saját generációjába, s lassan belenyugszik, hogy idővel maga is sorra kerül. […]
Hála Istennek vannak jó barátaink, akik mellettünk állnak jóban és rosszban, és minden lehetőség szerint segítenek, ha rászorulunk. Hát így megy a dolog előre, azaz lefelé a lejtőn. […]
Mindennek ellenére nem vagyok elkeseredve és nem félek semmitől, ami a jövőt illeti. Az élet háború és én, mint a harmincéves háború sújtotta lakosság, megszoktam az állandó ébren- és készenlétet. Még írni, azaz dolgozni is tudok.

 

Lajdi Tamás, 2006. november 24 – 2007. február 26.

ADY ENDRE: IMÁDSÁG HÁBORÚ UTÁN

Uram, háborúból jövök én,
Mindennek vége, vége:
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.

Nézd: tüzes daganat a szivem
S nincs ami nyugtot adjon.
Csókolj egy csókot a szivemre,
Hogy egy kicsit lohadjon.

Lecsukódtak bús, nagy szemeim
Számára a világnak,
Nincs már nekik látni valójuk,
Csak Téged, Téged látnak.

Két rohanó lábam egykoron
Térdig gázolt a vérben
S most nézd, Uram, nincs nekem lábam,
Csak térdem van, csak térdem.

Nem harcolok és nem csókolok,
Elszáradt már az ajkam,
S száraz karó a két karom már,
Uram, nézz végig rajtam.

Uram, láss meg Te is engemet,
Mindennek vége, vége.
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.

1955. június 30. (Balatonalmádi) – 2011. február 11. (Pécs-Pellérd)

Hagyjon egy üzenetet:

Név *

E-mail (rejtett) *

Weboldal

Blue Captcha Image
Refresh

*

KONCERTEK

2019. november 8. 18:00 Pécs
KODÁLY KÖZPONT
Szélkiáltó 45. éves jubileumi koncert
Vendég: az 50 éves Kaláka
2019. december 6. 18:00 Tamási
KÖNNYÜ LÁSZLÓ VÁROSI KÖNYVTÁR
Adventi ének

ZENEHALLGATÁS

HOZZÁSZÓLÁSOK

HÍRLEVÉL

LÁTOGATÓK

Mai látogatók: _
Éppen online: 0