Lakner Tamás Keresztény Béla Rozs Tamás Fenyvesi Béla

Szélkiáltó jubileum

Fenyvesi Béla, 2009. november 14.
2 hozzászólás
Kategóriák: irodalom, koncertek, zenekar

Együtt-lélekzés – a Szélkiáltó hallgatása közben…

Mostanában sokat hallgatok – a Szélkiáltó mellett – Chopint is. Állítólag, Márai írja, amikor Tolsztoj Chopint hallgatott, sírva kérdezte: mit akar tőlem ez a zene?

Azt már el sem várnám egy mindinkább bulvárosodó helyi napilaptól, amelyik részletesen beszámol utolsó oldalán az alsópityerszeg – kakukkfalu megyei 20-as focimeccs részleteiről, s közben a kétezer éves város 35 éve maradandót alkotó büszkeségéről, a Szélkiáltóról nem képes nemhogy egy érdemi koncertértékelő írást alkotni, de még a másnapi háromsoros beszámolóban is otromba tárgyi tévedéssel írja: hogy felléptek a zenekar korábbi tagjai, holott ez nem így volt, halottainkra emlékeztünk, hogy az élők miért nem voltak jelen, nem írásunk tárgya feszegetni.

Hogy pedig Tolsztoj után szabadon ilyet kérdezne egy újságíró: mit akar tőlünk ez a zene, a Szélkiáltó zenéje 35 éve?

Nos, ez a mai állapotaink közepette, amikor már Hamvas azt írta: az újság nem más mint trágyagödör, gyűjtőfogház, bordély és zsibvásár, hát még napjainkban (egész életében kétszer vett kézbe napilapot), szóval akármennyire gyönyörű érzés volt végre a Szélkiáltót látni 10-én reggel a napilap elején, a sok undort keltő, politikai undokság között, a választ nekünk kell megadnunk, mit akar tőlünk ez a zene 35 éve?
A Híradót dicséret illeti hogy a texasi láncfűrészes meg egy iraki robbantás között azért este beszámolt a koncertről.

Mindegyik embernek a lelkében egy dal van és a saját lelkét hallja minden dalban. Vagyis csak arról tudok írni, hogy én milyen dalt hallottam lelkemben, tőlem mit akart ez a zene?

Semmiképpen sem azt, amit a csacsi bemondó hang, még a legdrámaibb előadás előtt is kíván: jó szórakozást kívánunk! Én nem szórakozni jöttem, hogy szétszórjon a zene, mint a sétatéri eszem-iszom fesztiválokon, hanem hogy összeszedjen, nem kikapcsolódni akartam, hanem bekapcsolódni. Abba a szóvátehetetlen, mondhatatlan élménybe, ami a katarzis, a művészet. Bertók László igaz, pontos verse a megváltó zenéről, erről szólt.

A költők a világ törvényhozói, írta Thomas Mann, természetesen nem a borzalmas politikai értelemben, amelynek képviselői miért is lettek volna jelen, hanem szellemi, erkölcsi értelemben. Megváltás a zene, sokszor önmagamtól, segít, hogy megtalálhassam magamat, összeszedhessem magamat, ne pedig szétszórjam, „békíts ki magaddal s magammal, hiszen te vagy a béke”. Ezt akarja tőlem ez a zene.

Nagy reformátorunk szerint aki zsoltárt énekel, vagyis nemcsak mondja, de énekli is, az kétszeresen imádkozik. A Szélkiáltó 35 éve a dallamok szárnyára veszi a földön kullogó szavakat, elkapja az ige lelkének szélzúgását és így emel minket is fel, tesz emelkedetté a Parnasszus szárnyain.

De még valamit akart tőlem ez a zene. Könnyen félreérthető a szó: melankólia. Igen. Melankólia.

Itt-ott üres székeket láttam, nem láttam a város karnagyait, énektanárait, szellemi életünk nagyjait, városunk kulturális elitjét, egy hűséges kitartó közönséget láttam, de hol voltak az egyetemisták? Egy zenekar, amelyik a főiskoláról indult, hol voltak a lángoló tekintetű főiskolások, egyetemisták, akik Weöres Sándort, Adyt falják? Hol van a pécsi kulturális életből az itt tanuló 25 ezer diák, akik a kakasüllőn is csillogó szemmel lesték volna ezt a gyönyörű estét? Hol van már az a 70-es évekbeli terem a főiskolán, ahol elbúcsúzott diákéveitől a Szélkiáltó?
Félreértés ne essék: elmúlt egy kor, egy bizonyos emberi, pécsi miliő visszahozhatatlannak látszik, akár az ifjúság. Mi volt ez a pécsi magatartás? Az ember ámulata a város művészete, szépsége felett, Szélkiáltó, Martyn Ferenc, Várkonyi Nándor, a galéria, Csontváry… stb. az élet tisztelete, áhítata. Az üres székek erről árulkodtak. De nem sokaság, hanem lélek tesz csuda dolgokat!

Együtt-lélekzés a melankólia, amit éreztem a koncerten, nem valami világfájdalom volt. A melankólia az utolsó csepp méz veszendő világunkban. Veszendő Pécs városunkban. A világ legnagyobb csodája a derű, ennél csak az a nagyobb csoda, hogy a derű a melankóliából él. Ez a Szélkiáltó és az élet paradoxona. A melankólia 35 éve tesz minket vidámmá és gyermekké minden koncerteteken.

Öngyilkos lett egy 32 éves focikapus ma Németországban. Ha értett volna magyarul, ha ott lett volna velünk hétfő este Pécsett a koncerten, talán megmenthette volna magát. Ha velünk énekelt volna a végén. mert akik együtt énekelnek, együtt kiáltanak szelet, azoknak egyszerre kell levegőt venniük. Együtt kell lélek!ezniük. Ezt még Debrecenben, a református kollégium 270 éves énekkarában, a kántusban tanultam meg. Csak akkor tudunk együtt énekelni, ha egyszerre lélek-zünk.

És együtt lélekezni valakivel, gondolni rá akkor is lehet, ha ő nem is tud róla. Soha nem felejtem el, ahogy a színpad elejére léptetek és együtt énekeltétek velünk a Szélkiáltó himnuszt, együtt lélekeztetek velünk! És ez nem ér véget soha, akkor sem, ha majd kileheljük ezt a lelket! Mert a szél fú, amerre akar, nem tudod honnan jött és hová megy, így van mindenki aki lélektől született!

„Négyen ballagtunk kinn a réten, így múlt el az én gyerekségem, kettő kislány volt, egy meg kutya volt, az ég nagy-nagy kékszárnyú lepke volt…”

Csak az a taps, csak azt tudnám feledni, de szép lett volna, ha a csend csendül meg…

Kovács Csaba
református lelkész

Hozzászólások

2 hozzászólás, Hagyjon egy üzenetet
  1. Keszthelyi Zsuzsa
    2009. november 16., 18:48

    Nagyon megindítottak engem is Kovács Csaba református lelkész szavai. Soha nem tudtam volna ilyen szépen írni mindenről.

  2. Szabó László
    2009. november 16., 05:19

    Kedves Szélkiáltó!

Hagyjon egy üzenetet:

Név *

E-mail (rejtett) *

Weboldal

Blue Captcha Image
Refresh

*