Bertók László költő elment közülünk…
1935. december 6. – 2020. szeptember 14.
Bertók László a Kodály Központban, 2014. december 13-án,
a Szélkiáltó 40. éves jubileumi koncertjén
Fotó: Tóth László
Bertók László: Platón benéz az ablakon
A visszavert fény évszaka,
Platón benéz az ablakon,
kezében ásó és kapa,
csodálkozik, hogy itt lakom.
Mondanám, hogy rögtön megyek,
lehetnék még jó asztalos,
de megbénít a döbbenet,
silány tükörré foncsoroz.
Mondanám, hogy nem én vagyok,
bűnössé tett a félelem,
hátam mögött a lét dadog,
előttem a történelem.
Mondanám, hogy nincsen remény,
hogy maholnap ötven leszek,
s ami árnyékból költemény,
a valóságban egyszeregy.
Mondanám, hogy akkor mi van,
miért jobb, aki boldogabb,
s ha a varázs anyagtalan,
mire emlékszik az anyag?
Mondanám, hogy egyébiránt,
hogy vártam már, hogy jónapot,
de minden sorvég rímbe ránt,
csak hazudnék, csak hallgatok.
(1984)
Bertók László: Két szikla között annyi csak
Két szikla között annyi csak,
hogy szemben meglátod magad,
s hegyen-völgyön át oda mégy,
hiába nő a szakadék.
Két magad között annyi csak,
hogy ez is, az is távolabb,
és akárminek álmodod,
mire odaérsz, nincsen ott.
Két vége között annyi csak,
hogy ez kizár, az nem fogad,
s mert porrá lesznek nélküled,
nyomodat bottal ütheted.
(2002.szeptember)
Bertók László: A lélegzetvételnyi csöndben
A lélegzetvételnyi csöndben,
mesében, dalban, ima közben,
a hol volt, hol nem volt seholban,
amikor hang nincs már, csak szó van,
a szemben, fülben, tapintásban
visszalopakodó csodában,
az igenné ordított nemben,
a síron átugró gyerekben,
a gondolatban, mozdulatban,
mikor a kő befelé csobban,
a hullámba vesző mosolyban,
a pillanatban ott maradtam.
(2008. március)